Végtelen boldogság...

A mai bejegyzésem egy kisfiúról, Bazsiról szól. 

Bazsi! 

Mindössze néhány hónapja ismerem, de a mai napon sikerült könnyet csalnia a szemembe.

Bazsit nagy szeretettel, odaadással, hihetetlen figyelemmel veszik körül a szülei és az a kis csapat akik az útján segítik. Gondolok itt az óvó nénijeire, a pedagógiai asszisztensre, a dajka nénikre és egy icipicit magunkra is Zetével, hisz 5 hónapja mi is Bazsi mellett/mögött állunk.

Nagy hittel és lelkesedéssel kezdtünk a terápiás kutyás foglalkozásokhoz, akárcsak a szülei akik szintén hittek abban, hogy ez a lehetőség segíthet Bazsi önbizalmának növelésében is.

Pici, apró lépésekkel haladtunk előre onnan, hogy Bazsi kezdetben csak Edit nénivel, az óvó nénijével jött be a kutyás foglakozásokra, és bizony minél messzebb helyezkedett el Zetétől. 

Lassan, nagyon lassan csökkent a távolság és nemcsak fizikálisan! 

Kezdett megbízni Zetiben, már nemcsak megkerülte egy-egy játék során, hanem át is lépte, azután eljutottunk odáig, hogy átbújt Zete alatt, de egy biztos, ha labdagurítós játék volt, csakis Zete kaphatta Bazsi labdáját😀 és a kezdeti félénk fél simikből, odabújás lett.

A mai nap volt a CSODA számomra.  

Zete "ma nem reggelizett" és csak egy hosszú akadályokkal teli úton lehetett hozzá eljutni a falatkákkal. 

Minden kisgyermek annyi jutifalatot vitt Zetének, amennyit a dobókockával dobott, és mindig csak egy falatot lehetett odaadni neki. 

Bazsi 5-t dobott. 

Nagyon becsületesen végig ment a hosszú úton (alagútban bújás, mocsár ugrás, hídon járás stb.), de az első alkalommal tisztes távolságból dobta oda Zetinek a falatkát. 

Soha semmit nem erőltettem sem neki, sem másnak. 

A második körnél megkérdeztem segíthetek-e kézből odaadni a jutit. És "igen" volt a válasz. 

Már ez is meglepetés volt, de igazi izgalmat az okozott, amikor Bazsi a további körökben tenyérből etette Zetét és az a kicsit görcsös kéz, egyre jobban kinyílt. Zete, mint aki érzi, hogy itt "megtört az a bizonyos jég" hihetetlen finomsággal, szinte érintés nélkül vette el a falatokat. Nagyon büszke voltam Bazsira, és ezt el is mondtam neki.

Azt gondoltam, a csodából ennyi is épp elég egy napra, de még volt tovább is...

Amikor felajánlottam - mint minden foglalkozás végén - a pórázt az önálló kutyavezetésre Bazsinak, gondolkodás nélkül elvette tőlem és elindult a viszonylag hosszú (kb.15m) folyosón. 

Egyenes háttal, magabiztosan vezette Zetét, és ahogy mentem mögöttük azt a bizonyos könnycseppet letöröltem, mert, hogy is tudtam volna megmagyarázni bármelyik kisgyermeknek, hogy miért könnyezem, amikor végtelenül boldog vagyok!?

SPE